Operakalandon a PÁGISZ
Októberben iskolánk 100 tanulója részt vehetett az OperaKaland 2025 programban. Elutazhattunk Budapestre, a Magyar Állami Operaházba, ahol nemcsak a nemrégiben felújított épületet csodálhattuk meg, hanem egy különleges előadást is megnézhettünk.
Miért nevezem különlegesnek? Azt hiszem, legtöbb diáktársaim nevében is mondhatom, hogy az opera szót ugyan hallottuk már, de magáról a műfajról elég hiányosak az ismereteink. Valóságban átélt operaélményben pedig szerintem még egyikünknek sem volt része. Ha szabad perceinkben zenét hallgatunk, nem hiszem, hogy operaáriákra esik választásunk, korosztályom zenei ízlése biztosan könnyedebb irányzatok felé hajlik.
Amikor megtudtuk, hogy megyünk az Operakalandra, őszintén szólva azt hittem, valami nagyon komoly, nagyon „felnőttes” program lesz, ahol majd csendben kell ülni, és próbálni nem elaludni. Hát… ehhez képest eléggé meglepődtem.
Már maga az épület hatással volt rám, hiszen a budapesti operaház nemcsak egy színház, hanem egy történelmi műalkotás is. Ybl Miklós tervezte a 19. század végén neoreneszánsz stílusban. Az építkezés 1875-ben kezdődött és 1884-re fejeződött be, amikor ünnepélyes keretek között meg is nyitották. Belülről úgy néz ki, mintha egy királyi kastély és egy luxushotel ötvözete lenne. Már az ajtón belépve érezni lehet, hogy egy másik korba csöppenünk. Az épület belső tereit gyönyörű freskók, márványoszlopok, aranyozások és monumentális csillárok díszítik. Tudni, hogy ezek több mint száz éve készültek, és még mindig ugyanúgy ragyognak, egészen felemelő érzés. Ahogy körbenéztem, elképzeltem, milyen lehetett itt lenni az 1900-as évek elején, amikor még elegáns ruhákban, hintókkal érkeztek az emberek. Most pedig mi álltunk ugyanazokon a lépcsőkön: diákok hátizsákkal. Elég szokatlan háttér ez osztálykép készítéséhez.
A Szikikki 2.0 már első pillantásra megmutatta, hogy az opera is tud XXI. századi lenni. Giacomo Puccini a Gianni Schicchi című operáját 1918-ban írta, a története pedig 1299-ben játszódik Firenzében. A díszlet és a fények mégis olyan modern hangulatot teremtettek, hogy néha inkább tűnt egy futurisztikus színházi show-nak, mint klasszikus operának. A történethez tökéletesen illett a friss, lendületes zene, és ami különösen tetszett, hogy az egész előadás tele volt finom humorral és olyan helyzetekkel, amiket mi, diákok is jól értünk. Igaz, előtte az előadásra felkészítő videókat is megnéztünk, amelyeket az OperaKaland program szervezői készítettek és küldtek ki számunkra. Ezekből már megismertük az énekeseket, színészeket, a rendezői koncepciót és részleteket láthattunk a próbákból is.
Hogyan lehet megérteni egy olasz nyelvű operát akkor is, ha valaki nem tud olaszul? A Szkikki 2.0 című előadás éppen erre ad választ. A darabban a rendező, Toronykőy Attila különösen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a nézők ne csak a szavakból, hanem a mozdulatokból, tekintetekből és a zene hangulatából is megértsék a történetet. Az előadás bebizonyítja, hogy a megértéshez néha elég egy pillantás, egy dallam és máris mindent tudunk. Világossá válik, hogy az opera nem elsősorban a szavak műfaja, hanem a látványé, a zenéé és az emberi kifejezésé.
Mivel nyelvtanórán éppen a nonverbális kommunikációról tanultunk, igyekeztem jobban ezekre a nem nyelvi jelekre összpontosítani. Könnyebb is volt erre figyelni, mint az angol és magyar nyelven kivetített feliratra. A szereplők testbeszéde és arckifejezései folyamatosan segítették a cselekmény követését. Gianni Schicchi például minden mozdulatával jelezni tudta ravaszságát és önbizalmát: kihúzott háttal, gyors, határozott mozdulatokkal járkált, miközben a vagyon megszerzésére törekvő rokonok zavartan és kapkodva viselkedtek. Díszes és színes, ám szándékosan ízléstelenül feltűnő öltözetük árulkodott műveletlenségükről, kapzsiságukról és afölötti aggodalmukról, hogy nem ők kapják Buoso Donati örökségét.
A meghökkentő méretű és formájú díszletek és az erős színek, fények is a nem nyelvi kommunikáció részei. A vetített hátterek és a mozgó fények mind segítenek megmutatni a szereplők lelkiállapotát. Például a hideg fények feszültséget, a melegebb árnyalatok pedig megkönnyebbülést vagy örömöt fejeznek ki. A zene és a ritmus szintén a nem nyelvi jelek közé tartoznak. Puccini dallamai tökéletesen tükrözik a jelenetek hangulatát: a gyors, vidám részek a komikumot, a lassabb, lírai dallamok pedig az érzelmek mélységét hangsúlyozzák. Így még az is, aki nem érti az olasz szöveget, pontosan tudja, mikor történik valami vicces, megható vagy drámai esemény.
Mit adott nekem ez az élmény? A legnagyobb meglepetés az volt, hogy mennyire „közel jött” az opera. Nem tűnt távolinak, régi korok merev műfajának – sokkal inkább egy kreatív, élő és fiatalos előadásnak, amihez mi is tudtunk kapcsolódni. Az Operakaland program pedig tökéletes keret ahhoz, hogy mi, diákok új szemmel nézzünk erre a műfajra. Személy szerint úgy jöttem ki az előadásról, hogy az járt a fejemben: „Lehet, hogy mégiscsak jó az opera, csak jól kell tálalni?”
Nemcsak az előadás tetszett, hanem az egész budapesti utunk, hiszen az új kilencedikes osztályommal ez volt az első kirándulásunk, a vonatozás és a metrózás alatt vicces helyzeteket éltünk meg, jobban megismertük egymást, kezdtünk összerázódni. A Magyar Állami Operaházban lenni önmagában is különleges, de így, egy nekünk szóló fiatalos előadással és az osztálytársaimmal együtt, tényleg felejthetetlenné vált. Remélem lesz még hasonló alkalom arra, hogy iskolánk több ilyen szórakoztató eseményen vegyen részt.
Írta: Györe Vince 9.A
Iskola: PÁGISZ
Támogató tanár: Béres Márta
Az írás a Diákújságíró program keretében készült.
