A magyar kultúra napját minden évben január 22-én ünnepeljük, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Ez a dátum jelképpé vált: nem csupán egy irodalmi mű születésének pillanatát idézi fel, hanem mindazt a szellemi örökséget is, amely évszázadok alatt formálta a magyarság gondolkodásmódját. Ezen a napon érdemes megállni egy pillanatra és számba venni mindazt, amit örököltünk s amit továbbadhatunk. A kultúra nem magától marad fenn: figyelem, gondoskodás és alkotó jelenlét szükséges hozzá.
A Himnusz első sora – „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel” – egyszerre kérés és hitvallás. A „bőség” szó hallatán a legtöbben anyagi javak általi gazdagodásra, jólétre gondolnak, ám a bőség lehet a lélek gazdagsága, a tudás gyarapodása, a közösség ereje, az alkotás szabadsága is. Művészi alkotások készítése, előadása és átélése hozzájárulhat ahhoz, hogy lelkileg jobban érezzük magunkat, egy pillanatra elfelejtsük kötelező feladatainkat, helyette szórakozzunk, örüljön, épüljön a lelkünk.
A Himnusz megszületése után 203 évvel, január 22-én iskolánk rendhagyó irodalomóra keretében emlékezett meg a magyar kultúra napjáról. A művészet élő valósággá vált a diákok előzetesen beadott pályamunkái által. Kiderült, hogy több tanuló is ír félig-meddig titokban verset, készít különleges természetfotókat, csak eddig esetleg nem merte nyilvánosan bemutatni ezeket.
Sándor Zsuzsanna tanárnő válogatta ki a bemutatásra méltó műveket és ő szerkesztette magát a műsort is, melyet természetesen felolvasó és zenei próbák is megelőztek. Az irodalmi alkotások között átkötésként komoly-és könnyűzenei produkciók csendültek fel: Pozsgai Levente Gordon zongorázott, Pintér Adorján Bendegúz klarinétozott, Simon Kristóf tenorkürtön adott elő egy dalt. Rezi Ákos (szólógitár) és Sebestyén Máté (dob) rockzenei improvizációja aratta a legnagyobb sikert.
A közönség soraiban a 9-10. osztályosok ültek, akik nem is gondolták volna, hogy ennyi tehetséges fiatal jár az iskolába, és hordozza magában a művészi „ bőséget”. Reméljük, hogy jövőre többen is kedvet kapnak, hogy eddig rejtegetett alkotásaikat bemutassák.
Horváth Péter 9. C osztályos diák versei közül mutatunk be egyet. Sorai mögött érezzük doboló-dobogó szívének lüktetését.
A hang, ami bennem él
Nem a taps a cél,
hanem a pillanat, mikor megszűnik minden,
és csak a zene marad.
Ott nincs múlt, nincs jövő,
csak én, és az, amit teremtek.
A hang bennem él,
nem lehet elvenni,
mert én vagyok a hang,
és a hang én vagyok.
Minden hang, amit leütök,
egy életnyi történet,
mert mikor zenélek,
a fájdalmam is énekel.
Szerző: Pánczél Ábel és Papp Lóránt 9.A
Iskola: Győri SZC Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum
Támogató tanár: Béres Márta
Az írás a Diákújságíró program keretében készült.
