Szent István király lovasszobránál tartotta ünnepi megemlékezését a győri önkormányzat augusztus 20-án. Pintér Bence, Győr Megyei Jogú Város polgármestere megválasztása óta először mondott beszédet a magyar államalapítás ünnepén, amelyet változatlan formában adunk közre.
Több mint ezer éve egy lovas, nomád népcsoport megérkezett ide, a Kárpát-medencébe, és százévnyi nyugat- és dél-európai rablóhadjárat után, amit szokásunk “Kalandozásokként” aposztrofálni, úgy döntött, hogy nem megy tovább. Azt ezt követő fél évezred sikertörténet: magyar és külföldi királyok sora alatt, bár sok támadás érte, de virágzott az Európába betagozódó Magyar Királyság.
Az ezt követő pár száz vérzivataros évről Vörösmarty Mihály a Szózatban azt írta 1836-ban:
“És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
Vörösmarty nem tudhatta, csak remélte, hogy a következő évtizedek, ugyan Habsburg uralom alatt, de a magyar nemzet új virágkorát hozzák el. Építettünk száz vasutat, ezret. Felvirágzott a gazdaság; az ipari forradalom idején a magyar szellem bejárta a világot, ezer és egy találmányt adva az emberiségnek. Elkezdődött a jobbágysorban tengődök felemelkedése, a kétkezi munkások önszerveződésének felébredése, a választójog kiterjesztése, a polgárság megerősödése, a zsidók emancipációja.
A huszadik században mindezt a fejlődést, melyben közösen haladtunk közép-európai szomszédainkkal, olyan tragédiák akasztották meg, mint az első világháború frontjainak pokla, a trianoni békediktátum, a második világháború pusztítása, a Holokauszt, majd a Moszkvából vezérelt, zsákutcába jutó államkapitalista kísérlet.
1956-ban újabb szabadságharcot vívott a népünk, az igazságot követelte. A világ akkor közönyösen figyelte, ahogy a szovjet tankok özöne eltiporja a magyar felkelőket, és ahogy a Moszkvából kinevezett bábkormány a következő hónapokban kivéreztette, letörte a munkás önigazgatást, majd végigvitte a megtorlást.
“Fogaskerék, futószalag:
Egyik elment, másik maradt.
Bölcsőnk, sírunk porrá szakadt,
Zokognak a kövek, szavak
És mégis élünk…”
– írta Bartis Ferenc a forradalom napjaiban.
Végül harminc évet nyertek a zsarnokok.
De 1989-re, megfogyva bár, de törve nem: élt nemzet e hazán. Magyarország a történelmi fellélegzésben, közép-európai sorstársaival együtt visszaszerezte az önrendelkezést, visszacsatlakozott abba a nyugatos fejlődésbe, amely úton István királyunk elindította, és ahonnan sem tatár, sem török, sem orosz nem tudta letéríteni.
Nagyon fontos azonban megvizsgálnunk, hogy mit kezdtünk ezzel a szabadsággal az elmúlt 35 évben. Hová jutottunk saját akaratunkból, választott kormányok útján úgy, hogy kinyílt előttünk a világ és a szabadnak mondott piac? Hol állunk közép-európai sorstársainkhoz képest?
Azt gondolom, hogy 2025-ben így állunk: megfogyva és törve, szövetségesek és jóbarátok nélkül. A Kormány egy háborús agresszort támogat, amely fenyegeti a kárpátaljai magyarságot, az európai békét, Magyarország nyugatos fejlődését. Egy másik szomszédunkban pedig azt az elnökjelöltet segítették volna hatalomra, aki erdélyi magyar katonák, háborús hősök sírjain ugrált. Eközben hazánkban alapvető közszolgáltatásaink romokban hevernek: a közoktatás és az egészségügy alulfinanszírozott, harmincöt éve várják, hogy valaki kitalálja, hogyan tudnának jól működni.
Szent István királyunkra nézek most, és azt gondolom: messze nem érünk fel ahhoz, amit ő elkezdett. Neki ellenségei voltak nyugaton és keleten, ráadásul egységet csak vérrel és vassal teremthetett. Ezzel szemben úgy kerültünk, nemhogy jobb, de sokkal inkább rosszabb helyzetbe a 21. századra, hogy országunkat két évtizede semleges és szövetséges országok veszik körbe. Úgy kerültünk nehéz helyzetbe, hogy az uralkodó elit nem a békés egymás-mellett éléssel próbálta nemzetünk egységét megteremteni, hanem vérrel és vassal verte szét a családi és baráti kötelékeket, hogy magyar gyűlölje a magyart.
Van mit rendbe raknunk. De úgy látom, hogy vannak is rá jelentkezők. Felnőtt a diktatúra után az a generáció, amely már nem okolhat és nem is okol senki olyat, aki nem felelőse annak, ahol jelenleg tartunk. Felnőtt az a generáció, amely készen áll arra, hogy a szűk, vagy tágabb környezetében elhozza a változást.
Ők fogják továbbhúzni országunk szekerét azon az úton, amit Szent István megkezdett, és amit a megszálló hatalmak és elnyomó zsarnokok csak rögösíteni tudtak, eltéríteni nem.
