Győr társadalmi nagyköveteinek bringás különítménye, a Roxy Bicycle Team az elmúlt években már többször is teljesített rövidebb-hosszabb kihívásokat Ausztria szebbnél szebb vidékein, ezért most sem vállalt különösebb kockázatot, amikor ismét a sógorok otthonát választotta úticélul.

A természet szépségei, a mindig rendezett, pedáns lakókörnyezet, a látványos több száz éves vagy modern építmények, és nem utolsósorban a korrekt, előzékeny emberek meglehetősen vonzóvá teszik az egész országot.

Mi most Stájerországban kalandoztunk három napon keresztül, illetve néhány kilométer erejéig átlátogattunk a szomszédos Szlovéniába is. Terveink megvalósítása során a természeti látnivalók mellett felfedeztük többek között Fürstenfeld, Graz és Bad Radkersburg városát is.

Túránk során igyekeztünk a lehető legteljesebben kihasználni lehetőségeinket, amihez az időjárás remek alapot biztosított.

Természetesen honfitársakkal történő találkozásokra is készültünk, mert már régóta tudjuk, hogy magyarokkal a világ minden táján összefuthatunk, a szomszédos Ausztriában pedig még annál is inkább.

Stájerország kistérségi központját, a határmenti várost, Fürstenfeldet választottuk kiindulópontunkul. Már indulás után, az első pillanatokban megtapasztaltuk, hogy a sógorok mennyire ötletesek a kerékpárosok védelme szempontjából. Túlnyomórészt kiváló kerékpárutakon tekertünk, ahol pedig erre semmiképpen sem volt lehetőség, a tükörsima aszfalttal borított traktorösvényeket és erdei csapásokat vettük igénybe.

Az útba ejtett települések és a gazdasági területek hasonlóan rendezett képet mutattak, a természet pedig úgy is lenyűgözött bennünket, hogy néha meredek emelkedőkkel kellett megküzdenünk a látványért.

Graz, Stájerország szövetségi tartomány székhelye, egyben – közel 300000 lakossal – Ausztria második legnépesebb városa nagyon kedvesen fogadott bennünket, a kulináris élvezetek felfedezése kapcsán ugyanúgy, mint a látnivalók tekintetében. Valamiért egyszerre Bécs és Salzburg jut róla eszembe.

Első napunk fénypontjaként megismerkedtünk Benjáminnal, városnéző sétánk utolsó állomásának konyhafőnökével, aki pásztói származású és már jó pár éve él Ausztriában. Honfitársunk, finom főztje mellett egy másik fontos kapcsolódási pont vonatkozásában is pillanatok alatt szimpatikussá vált számunkra: két négylábú büszke gazdája, egyikőjüket pedig menhelyről fogadta örökbe.

Ha lehetett fokozni túránk körülményeit, akkor a második napunkon biztosan ez történt, Stájerország tovább kényeztetett bennünket.

Szépen lassan, nézegetve indultunk Grazból, először a Murát követve, aztán át- áthaladva felette. Érdekesség, hogy néhány kilométerenként újabb és újabb duzzasztógát és vízierőmű „állta utunkat”.

Közben átvettük a helyiek lelassult élettempóját, majd a jól megérdemelt első frissítőnk elfogyasztásának már kellemes napsütésben álltunk, vagyis ültünk neki Werndorfban.

A barátságos vendéglőben hogy hogysnem magyar szakáccsal, Szabolccsal találkoztunk, aki ráadásul félig-meddig földink is, ugyanis Mosonmagyaróvárról származik.

Továbbindulva nem jutottunk sokáig, először néhány kilométer megtétele után egy bringás paradicsomba csöppentünk, majd egy hosszabb szakaszt letudva döbbenetesen finom és megterhelő fogásokat fogyasztottunk el ebéd gyanánt. Ezután sokkal inkább aludni vágytunk néhány órát, mint nyeregbe pattanni, de jó pár kilométer előttünk állt még, így bele kellett húznunk. Jutalmunkat ezért csodás erdei út és Bad Radkersburg elérése jelentette.

A háromezres kisvárosban jártunk már tíz éve, akkor ugyan csak átutazóban, de szintén két keréken. Most viszont alkalmunk nyílt kicsit jobban feltérképezni, és természetesen elmerülni a gasztronómiai bugyraiban.

Túránk utolsó napjának reggelén masszív ködben ébredezett az álmos kisváros. Mi is megpróbáltunk így tenni, így elindultunk Szlovénia irányába. Először feltekertünk a Murán átívelő Béke- (Barátság-) hídra, majd a várost elhagyva – hétfő reggel lévén – jó pár traktor vezetőjével üdvözöltük egymást kölcsönösen.

Az egyre erősödő napsütésben azt érzékeltük, hogy a táj és a települések képe semmit sem változik. Csak a két osztrák katona elköszönése jelezte, hogy átléptünk a szomszédos országba.

Egy hosszú hullámvasút következett, aztán – miután jól kibámészkodtuk magunkat – visszatértünk Ausztriába, hogy egy kicsit pihenjünk. Következtek a hegyek-völgyek, irgalmatlan emelkedőkkel, veszélyes lejtőkkel, na és csodás kilátással.

A túra ugyan itt még nem ért véget, de mi begyűjtöttük a jól megérdemelt jutalmunkat. Nincs is jobb érzés, mint – magunk mögött tudva az utolsó emelkedőt – inni egy jó Puntigamert és elmajszolni a „kötelező” Wiener Schnitzelt.

Bőséges, ízletes ebéd és sör – kell ennél több a nap, egyben a túra utolsó szakaszára? Na jó, a négylábú házigazda barátságos fogadtatása még inkább emelte a gasztroélmény minőségét.

Azt gondolom, hogy a három nap egyenként is szépséget és sok-sok élményt nyújtott számunkra, hát még összességében a teljes kör. Ausztria (és Szlovénia) most is a legjobb formáját hozta, és ezért tulajdonképpen semmit sem kellett tennie.

Biztos vagyok benne, hogy – két keréken is – visszatérünk még a sógorokhoz.